Az iskola akkor tud egy település vagy város életében teljes körűen működni, ha az oktatáson, nevelésen túl felvállalja a település kulturális értékeit, hagyományainak őrzését és folytatását. Minden közösségnek, településnek az évtizedek évszázadok során meg voltak a maga hősei, rendkívüli emberei, példaképei, közösségei, akik tudásukkal, tehetségükkel, áldozatvállalásukkal vagy művészetükkel hozzájárultak az életfeltételek, az életminőség javításához, a szellemi élet fejlesztéséhez, kulturális értékek gyarapításához.

Az iskola önmaga is a hagyományteremtés fontos bázisa, egyfajta szellemiség megteremtésével, névfelvétellel, kulturális szokások kialakításával.

E megfontolások alapján vette fel művészeti iskolánk Nádasdy Kálmán Kossuth-díjas kiváló művész, kulturális polihisztor nevét. E névfelvétellel kifejezésre kívántuk juttatni sokirányú oktatási, művészeti elkötelezettségünket, amelyet névadónk munkássága is jelképez.

A már életében legendának számító rendező, színházigazgató, színészpedagógus, műfordító élete munkája során sokat tett Bartók és Kodály művészetének, a magyar zenének a megismertetéséért. Ő volt a realista operajátszás meghonosítója Magyarországon, de szép sikereket könyvelhetett el magának külföldön is. Rendezett prózai színházi előadásokat, operetteket, sőt még filmeket is. Az ő kezei közül került ki az első teljes egészében színes magyar film is, a Lúdas Matyi, valamint a Föltámadott a tenger.

1904. november 25-én született Budapesten. Tizennyolc éves volt, amikor lefordította Puccini 3 egyfelvonásos operájának, A köpenynek, az Angelica nővérnek és a Gianni Schicchinek szövegkönyvét. Ennek kapcsán 1922-25 között rendező-gyakornoki állást kapott az Állami Operaházban. 1926-tól 1932-ig a budapesti Zeneművészeti Főiskola hallgatója volt, Kodály Zoltán zeneszerzés-tanítványa. 1933-ban tért vissza az operaházhoz, ahol évtizedeken keresztül volt rendező, majd 1957-től főrendező, 1959-től 1966-ig pedig mint igazgató tevékenykedett. 1948 óta a Színművészeti Főiskola tanára, 1964-1974-ig főigazgatója volt. Tanítványainak nemzedékei még ma is nagy tisztelettel és szeretettel emlékeznek rá. Anekdoták keringenek személye körül, ezekben ma is jelen van. 1952-57 között a Magyar Színház- és Filmművészeti szövetség elnöki tisztségét látta el. Fordított operalibrettókat és régi magyar szövegeket dolgozott át. Színpadra vitt prózai műveket, operetteket, operákat. Operarendezései a klasszikus hagyományt követték.

Kedvelte a látványos, monumentális tömegjeleneteket. Olyan nagy külföldi társulatok is meghívták rendezni, mint a milánói Scala (1938), a velencei La Fenice (1938), a firenzei Maggio Musicale (1938-40), a bécsi Staatsoper (1950).

Eközben a film felé is elcsábult néha, produkálva néhány igen jeles alkotást. 1945 előtt háromszor is állt felvevőgép mögött: először egy zenés film (Gül baba), aztán két lélektani, társadalmi dráma következett. Harsányi Zsolt háromkötetes, több évtizeden átívelő „Magdolna” című regényét 1941-ben vitte filmre.

A pillanatnyi intuíció embere volt zseniális ötletekkel, mégis egységes és mélyen átgondolt, lélektani mélységekig hatoló koncepcióval, mivel színpadra tudta állítani a különböző stíluskorszakok operáit. Leginkább Puccini világában érezte magát otthon, melynek világviszonylatban is egyik legjobb ismerője volt. A legapróbb részletekig kidolgozta a színészi játékot, ugyanakkor azonban sokat ráhagyott az énekesek rögtönzőképességére és átélésére is. Egyaránt tökéletes biztonsággal vezette a szólistákat és a tömegeket. Rendezéseit a mű világos és a kornak szóló értelmezése határozta meg. Ezért a zenében és a szövegben megfogalmazott drámát helyezte az előadás középpontjába. Minden munkájának kiindulópontja természetesen maga a zene. A realista operajátszás kiváló képviselője, egyéni felfogású művész, rendezői módszere hatásosan és eredményesen ragadja meg az egyes szereplők és a kórus színészi feladatait.

Pályája utolsó rendezéseiben (A kékszakállú herceg vára, Trisztán) közeledett a leginkább a mai stílusokhoz, így az új bayreuthi eszmékhez. Dolgozott a Nemzeti (1938, 1946-49, 1954-55, 1959, 1962), a Fővárosi Operett- (195-51), a Vidám és a Madách Színházban (1951). 1966-ban nyugdíjba vonult, de haláláig rendezett az Operaházban és az Erkel Színházban.

1980. ápr. 17-én halt meg Budapesten. Hatása annyira modernnek bizonyult, hogy A Bohém életet még ma is az ő rendezésében játssza az Operaház. Születésének századik évfordulója alkalmából 2004. november 19-én az előadás előtt Szinetár Miklós, a Magyar Állami Operaház intendáns-főigazgatója ünnepi beszéddel tisztelgett a produkció színpadra álmodója előtt. Nádasdy 1937-ben a díszlettervező Oláh Gusztávval és a jelmeztervező Márk Tivadarral készítette el azt a legendás Bohémélet-előadást, amelynek ma is tapsolhat a közönség.

Felesége Birkás Lilian operaénekesnő volt. Fiuk Nádasdy Ádám nyelvész, műfordító.

Főbb rendezései:

Mozart: Figaro házassága,
Verdi: Don Carlos,
Rossini: Tell Vilmos,
Puccini: Pillangókisasszony, Bohémélet, Tosca, Manon Lescaut,
Erkel: Hunyadi László,
Beethoven: Fidelio,
Kodály Z.: Székelyfonó,
Bartók B.: A kékszakállú herceg vára,
Farkas F.: A bűvös szekrény,
Verdi: Otello,
Shakespeare: III. Richárd, Othello,
Móricz Zs.: Rokonok

Fordításai:

Verdi: Simone Boccanegra (1937)
Borogyin: Igor herceg (1938)
Puccini: Manon Lescaut (1940)
Muszorgszkij: Borisz Godunov (1955)

Elismerései:

• Kossuth-díj (1950., 1954., 1965.)
• Kiváló Művész (1952.)
• A Magyar Népköztársaság babérkoszorúval ékesített Zászlórendje
• A Magyar Állami Operaház örökös tagja

Kossuth-díj (1950., 1954., 1965.)
Kiváló Művész (1952.)
A Magyar Népköztársaság babérkoszorúval ékesített Zászlórendje
A Magyar Állami Operaház örökös tagja